Rólam

Dr. Horváth-Tanka EnikőDr. Horváth-Tanka Enikő vagyok, okleveles jógaoktató, diagnosztizált sclerosis multiplex beteg és az AUTOIMMUN JÓGA rendszerének összeállítója.

29 éves voltam amikor diagnosztizálták a betegségem. Éppen szakvizsgára készültem, miközben igyekeztem beszoktatni a kisfiamat az óvodába. Feszült voltam, kialvatlan és minden percem be volt táblázva. Nem figyeltem oda magamra, dohányoztam, és a mozgás hiányát koplalással igyekeztem ellensúlyozni.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy zsibbad a jobb lábam. Éjjel-nappal éreztem, soha nem múlt el. A hátizmaim hiányával és a derékfájással már küszködtem egy ideje, arra gyanakodtam, hogy a sok könyv fölött görnyedéstől becsípődhetett egy ideg. Egy hétig vártam, de javulás helyett a zsibbadás tovább terjedt a jobb kezemre is. Ortopédián kezdtem a kivizsgálást, ahol mindent rendben találtak. Vitaminokat írtak fel, majd a következő hét várakozással telt. A vitaminok nem bizonyultak elégnek, mert a hét végére a bal lábam is lezsibbadt, a jobb kézfejemen az ujjak pedig elkezdtek egészen félelmetesen viselkedni. Mintha nem én irányítottam volna őket.

A körzeti orvosom beutalt a helyi neurológiára. A doktornő érdekes “szemrevételezéses” módszert alkalmazott. Nem igazán mutatott hajlandóságot, hogy további vizsgálatokat végezzen. MRI, vérvétel vagy bármilyen más vizsgálat nélkül nyugtatók rendszeres szedését javasolta.
Összeomlottam.

Tény, hogy a családunk anyai és apai ágon is terhelt idegileg, de én nem éreztem magam még csak kibillenve sem lelkileg. Persze stresszes időszak volt, de szerettem a férjemet, a kisfiamat, nem veszekedtünk, nem voltak napi szintű anyagi gondjaink sem. Szépen éltünk.

Képtelen voltam magam rávenni a nyugtató elkezdésére, ezért tovább folytattam a kutakodást. A zsibbadás közben már mellkastól lefelé érintette a teljes testem és a teljes jobb karomat is. Végül családi ismeretségen keresztül sikerült eljutnom egy osztályvezető neurológushoz, aki a legalapvetőbb vizsgálatok (EEG, és mozgásvizsgálat) elvégzését követően már szinte biztos volt a dolgában. Persze még nem mondott semmit, csak annyit, hogy egyelőre felejtsem el a szakvizsgát, mert komolyabb autoimmun problémáról lehet szó.

Szinte vártam, hogy valami jelentőségteljes bajom legyen. Örültem, amikor kimondta, mert erre hivatkozva elhalaszthattam a szakvizsgámat. Ez volt az első – és talán legfontosabb – felismerés és hideg zuhany. Azonnal törtek fel belőlem a kérdések: Normális dolog ez? Mégis ki miatt csinálom? Kinek az életét élem?
Magamnak akarok megfelelni? Vagy másoknak? És másoknak tényleg szükségük van erre, vagy az elvárások csak az én fejemben léteznek?
Persze ekkor még csak annyit tudtam, hogy nem kell folytatnom a tanulást, és valamilyen autoimmun jellegű dolog lehet a tüneteim hátterében.

Ezek után felpörögtek az események. Befeküdtem a kórházba, ahol még mindig nem tudtam mire vizsgálnak. Egészen addig, amíg a soros nővérke be nem jött és nekem nem szegezte a kérdést:

“Maga az új sclerosis multiplexes?”

Azt hittem menten lefordulok az ágyról. Mintha nem is velem történt volna. Mintha kívülről láttam volna a saját életem. Jöttek a doboz hangok kívülről, de nem akartam őket beengedni. Napok teltek el, amíg úgy ébredtem, hogy “De jó! Csak álmodtam az egészet!” Aztán minden egyes reggel szembesülnöm kellett vele, hogy mégsem. 3 napot voltam a kórházban. Gyorsan letudtuk a kötelező köröket. A lumbálás és az MRI vizsgálatok után kiderült, hogy valóban én vagyok az új SM beteg.

Hazaengedtek. 1 hétig nem tudtam ülni a gerinccsapolás utáni fejfájástól. Annyira rosszul voltam, hogy szinte fel sem tűnt, hogy lassan elkezdtek enyhülni a zsibbadásos tüneteim. Ahogy az ilyenkor szokásos én is megkaptam a három adag szteroid löketemet. Ezután már csak a jobb kézfejem és az ujjaim fura, fáziskésős mozgása maradt. Meg a rengeteg cikázó kérdés a fejemben: Hogy lesz ezután? Lesz még minden olyan, mint előtte? Még a kórházi ágyon elhatároztam, hogy ahogy tehetem, kipróbálom a jógát.

A mai napig nem tudom honnan jött az ötlet. Világ életemben csapatsportokat űztem, és abból is a keményebbeket. Jégkorongoztam és jéglabdáztam évekig. Egészen minimális szinten sem foglakoztatott a jóga- vagy a hozzá hasonló mozgásformák mibenléte. Ahogy elmúlt a fejfájásom, neki is indultam. A legjobb barátnőm vitt el az általa kedvelt stúdió kezdő gerincjóga órájára. Már az első alkalom magával ragadott. Azt éreztem, hogy ez valami sokkal több, sokkal mélyebb dolog, mint egyszerű testgyakorlás. Már az első alkalom után úgy éreztem, kicseréltek.

Elvitathatatlan, hogy a jóga önálló mozgásrendszerként is megállja a helyét, valójában azonban sokkal több ennél. Életforma, ami egy csapásra megváltoztatja az életed.

Persze nem tudtam végig csinálni. Nem voltak izmaim. Rá kellett jönnöm, hogy teljesen elhanyagoltam magam, és ennek bizony következményei lettek. Alulról kezdtem építkezni. Imádtam járni. Kikapcsolt, feltöltött és közben napról napra tapasztaltam a fejlődést. Éreztem, hogy nem csak az izmaim hálálják meg a törődést, de az idegrendszerem és a lelkem is. Teltek múltak a napok és a hetek. Kezdett elmúlni az első ijedtség. Már nem ébredtem minden éjjel arra, hogy vajon nem zsibbadnak-e újra a lábaim. Reggel pedig nem a betegség volt az első gondolatom. Újra jól voltam.

Egy hónap telhetett el, amikor jött az első kontroll és konzultáció az orvosommal. Felvázolta az akkor szokásos gyógyszereket, előnyükkel és hátrányukkal, köntörfalazás nélkül. Soha nem voltam egy nagy gyógyszerszedő (a nyugtatókat is emiatt utasítottam el), ráadásul azt éreztem, hogy elindultam egy úton, átértékeltem az életem, minden rendben van és akkor tapossak bele az eddig egészséges szerveim természetes működésébe is?

Nem mertem nemet mondani a gyógyszer szedésre. Egyezséget kötöttünk. A második shub-ig (roham) kaptam haladékot, hogy a saját utamat járjam. Elhatároztam, hogy bármi is történjen én tenni akarok és tenni is fogok magamért. Azt tűztem ki célul, hogy ha jön a következő shub, elmondhassam: rajtam nem múlt. Én mindent megpróbáltam. A változtatások egyszerre történtek fizikai és lelki fronton. Átértékeltem az életem. Nem szakvizsgáztam le és nem is mentem vissza a jogi pályára.

Megreformáltam az étkezésem és a családom lehetőséget biztosított számomra, hogy fél évig kizárólag magammal foglalkozzak. Ez azt jelenti, hogy kiírtak betegállományba és a kisfiamon és magamon kívül nem kellett másra figyelnem. Minden nap jógáztam és még annál is többet pihentem. Szépen lassan olyan fizikai állapotba kerültem, mint azelőtt soha. (Pedig valaha válogatott sportoló is voltam.) Éreztem minden sejtemben, hogy a jóga jó és minden egyéb magyarázat és hit nélkül egyszerűen működik.

Miután talpra álltam szerettem volna tovább haladni ezen az úton, és másoknak is segíteni. Azóta négy nemzetközileg is elismert jógaoktató képzésen vagyok túl, és a mindennapjaim részévé vált a jóga gyakorlásán kívül a jógaoktatás is. Hiszem, hogy mindennek oka van. Ha nem jön a diagnózis, most is az ügyvédi irodában ülök boldogtalanul, aktákat tologatva, motiválatlanul és rettegek a holnapoktól. Pusztán azért, mert abban a téves elképzelésben éltem, hogy ezzel boldoggá teszek másokat. E helyett remekül vagyok fizikailag és lelkileg, szeretem az életem, felszabadult vagyok esténként kíváncsian várom, hogy mit hoz a holnap. Minden nap tanulok valami újat magamról, új tapasztalatokat szerzek a saját gyakorlásom és gyakorlóim által.

Egyszerűen élvezem, hogy élek.